Kedves Olvasóink!
Mivel idén még seshová sem költöztünk, és ez nem ránk vall, úgy gondoltunk, hogy legalább a blogot új helyre vezényeljük.
A helyzet igazából az, hogy nehezen birkózunk meg itt a képfeltöltéssel, és szeretnénk kipróbálni, hátha az új helyen kevésbé lesz ez időigényes.
Egy szó mint száz, Martin Danit innentől a martin-dani.blogspot.com cím alatt találjátok. Gyertek.
Hát, kerti törtpét már biztos nem veszünk.
A német gyerekeken szeptember 1-jével lecserélték a rövidnadrág-pólót esőruhára. Azt hordják, ha esik, ha süt a nap. Ősz van kérem, és punktum.
Mi eddig húztuk az esőfelszerelés beszerzését. Daniban volt valami zsigeri tiltakozás a cucc ellen. De most, hogy itt az igazi eső, sikerült ráadnom a kantáros gumigatyát (tudod, mint a kisvakondé - legalábbis majdnem) a hozzá tartozó kabáttal.
Mit mondjak, szerintem irtó aranyos, és ma néhány járókelő arcára is sikerült mosolyt csalnunk.
Mindenre elszántan
Bogyót kéne szedni
Anya, neked van jobb ötleted?
Hmmm, hmmm... Autó?
Garázsozás
Ez is megvan, még sincs este. Jött valami fontos közben?
Úgy emlékeztem, hogy én mást sem csináltam, mint fényképeztem, amíg anyu itt volt.
Ehhez képest 5-6 kép van. Most vagy nagyon nem szeretek fényképezni (igaz), vagy megint Dani cenzúrázta a képeket (szokta).
Tijja mama, cipelj, meeegint. (És cipeli) 
Elefántfürdetés 
Napfürdő
A félig fontos dolgokra sokszor nem szánunk energiákat. És úgy tűnik, ez jól is van így.
Addig-addig halogattuk, hogy magasabbra tegyük a hifit, hogy a gyerek megtanulta kezelni. Tavasz táján ugyan párszor szét kellett szerelni a beszorult CD-k miatt. Most viszont Dani odaguggol a maga kis huszonpár hónapjával, és célirányosan kinyitja a megfelelő gombbal, kiveszi a CD-t, beteszi a kívánt másikat, becsukja, bekapcsolja a zenét. Semmit nem nyom meg feleslegesen. Eddig ez a sztárattrakciónk, amitől minden látogatónknak eláll szeme-szája.
A telefonommal is gyakran játszik. Ha már egyszer a kezébe kerül, úgysincs az az erő, ami elvenné tőle, én meg nem szeretem az eleve veszett ügyeket. Szóval addig-addig nyomkodta a kedvenc gombját, míg megtanulta, hogy az a nyolcas (meg van nulla-nulla meg egyes is már), és azóta bárhol fel is ismeri.
Azóta tudjuk mi is, hogy a világ tele van nyolcasokkal. A müzlisdobozon, a rendszámokon, a céges táblákon, a házakon, a könyvek lapján, a naptárban... A mi kis lelkes szabadkőművesünk bárhol képes felfedezni a maga varázslatos nyócasait, ahogy halad előre a világ felmérésében.
Beszédben már itt tartunk.
4-5 szavas bővített mondatai vannak. Pár hete megjelentek a névutók: mögött, alatt, mellett.
Most meg hirtelen mindent ragoz. Többes szám, tárgy rag, -ba, -be. Kicsit még meg is nyom mindnet, látszik, hogy még figyel rá nagyon.
Mostabában gyakori jelenet, hogy ül valamelyikünk Dani közelében, mire ő egyszer csak a szemünket kezdi fürkészni, és örömmel állaptja meg, hogy baba.
Mert ugye meglátja magát benne. Ilyenkor örömködünk egy sort, hogy az ott bizony ő, és utánanézünk, hogy az ő szemében mi van - anya vagy apa, de anya és apa is volt már, ha nagyon belelendültünk.
Ülünk egyszer a konyhában, Dani az etetőszékben, Jocó mellette. És újra előjön ez a szemes téma valahogy. Legnagyobb meglepetésünkre Dani a tudomásunkra hozza, hogy apa szemében helikopter van. (Hejikoppe.)
Na, ebből már én sem akarok kimaradni.
- És anya szemében mi van?
Nézi, kicsit morfondírozik, majd kivágja magát:
- Repcsi.
Elméletben jónak tartanám, ha sikerülne a gyereket mindenre nyitottnak nevelni. Azaz megtartani a maga nyitottságában, és nem átadni rögtön a sok beidegződésemet.
Szóval adott a feladat, hogy megmutassuk, hogy a világ szép, ígyis és úgyis, akkor is ha már csak tíz fok van, és naphosszat az eső esik.
Lássuk csak:
Egy tetszőleges reggelen.
- Anya, húz jojó!
- Húzom már. Úúú, Dani! Már megint esik az eső.
- Nem csipp-csepp esőcsepp! Neeeem csipp-csepp esőcsepp.
- De, sajnos esik.
- Nem heje.
- Nem szereted?
- Anya nem heje.
Ezt hamar bebuktam.
Mivel úgy tűnik, a következő tavaszig folyamatosan esni fog, egyre több beltéri programot kell kitalálnunk.
Ma például halnézőbe mentünk.
Daninak előre szóltunk, hogy mi lesz a program. Ő meg még a pénztárnál kiszúrt egy halas plakátot, és hihetetlen lelkesedéssel ment, és mutatta, guggolt le hozzá. Úgy gondolta, ez maga a buli, amiért jöttünk, kis rávezetéssel sikerült csak továbbindulnunk.
Az akváriumoknál aztán teljes transzba esett. Az első kettő között szaladgált nagyon sokáig. Ide-oda, hogy akkor melyiket is kéne nézni, meg kicsi hal, nagy hal. (Tévedés ne essék, a hal szót nem mondja, következetesen tátog csak helyette, hogy pakk-pakk, mert erre tanítottam valmikor ezer éve.)
Volt egy terem, ahol nagy ezüstös halak úsztak körbe, meg a fejünk fölött. Na, ott már magán kívül volt. Rohant ide-oda, hogy: Nézd meg, apa! Nézd meg anya! Babakocsi, nézd meg, gesztenye, nézd meg. (A gesztenyét mi adtuk már neki, mert kerestünk valamit, aminek mutogathat, és több kiló gesztenyén kívül - a tegnapi gyűjtés - nem volt más nálunk.)
Innentől már direkt figyeltünk, hogy legyünk pihentetőbb helyeken is, ücsörögtünk is egy helyen (1 percet ha bírt). A végére maradt a lift, amelyet halak úsztak körül. Itt már szép csendben figyelt csak. Bár a liftgomboktól azért vissza kellett tartani.
Jó volt.
Bajázs bácsi apa kollégája. És mivel hosszabb ideig dolgozott ő is Berlinben, mi is tartjuk vele a kapcsolatot.
Bajázs bácsi egy hónapja volt már itt. Akkor egy közös sétára futotta. Bóklásztunk a parkban, és Balázs lekesen ugrált, hogy elérje a tölgyfa magasabb ágain lévő makkokat is, melyeket Dani kiszúrt magának.
A kaland itt véget ért, szó sem esett róla. Hetek teltek el, míg egyszer a játszótéren megint épp makkokat szedtünk.
- Üümmm... bácsi. - mondta Dani.
- Balázs bácsi?
- Bajázs bácsi! - kiáltott fel Dani. Épp csak nem csapott a homlokára. És eltúlzott gesztusokkal, nagy műgondterheltséggel fel-alá kezdett járkálni. - Hová jett Bajázs bácsi? Bajázs bácsi hová jett? Eeetűnt Bajázs bácsi. Dani megkeres, Bajázs bácsi. Bajázs bácsi szed sok makk.
És így tovább. Ahhoz képest, hogy több hétig nem is emlegettük, Balázs egyszer csak valami szuperhősként kezdte betölteni a mindennapjainkat. (Megyünk pl. az S-Bahnon, el egy kitört ablakú ház mellett. Erre - Bajázs bácsi tesz vissza, megcsináj, Bajázs bácsi. Meg ilyenek.)
Bajázs bácsi most újra nálunk járt, sőt, két napot itt is aludt.
Mit mondhatnék, volt nagy öröm. Dani már napokkal korábban várta. És onnantól, hogy Balázs belépett hozzánk, be sem állt a szája. Pedig nem gondoltuk, hogy ilyen bátor lesz.
- Bajázs bácsi szemüvege, Bajázs bácsi esz, Bajázs bácsi, nézd meg. Ha valamit talált, látott, azt mind Bajázs bácsinak kellett adni, mutatni, mondani. Azóta folyton a Balázstól kapott mesekönyvet kell mesélni, és sokat, nagyon sokat emlegetjük.
Szó se róla, Balázs tényleg igen jó fej, és igen jól eljátszottak Danival, de azért felmerül a kérdés: Lehet, hogy kicsit un minket a gyerek?
Dani nagyon szereti a könyveket.
Nagyon megy a Bogyó és Babóca (Bogyóbaba), a Boribon (Boji), a Koreából kapott, ismeretlen című kukoricapattogtatós (Pukpuk), a Botondéktól kapott autós (Dodó - ez az ő szava a markolóra), és lassan a böngészőket is kezdi megkedvelni.
Az elbeszélő jellegű mesékből a konfliktusra utazik. Néha ki se bírja várni a mesét, csak rögtön oda kell lapozni, ahol a hóember felborul, a hegedű összetörik, a maci elesik, stb. Remegve várja, majd BUMMM. Nem is mondja, üvölti.
Van egy meglepő kedvenc is. Egyszer valahogy kezébe került a közel 10 éves Berlin-útikönyvem (Anya mese Bejin kömv!) Na, azt is rendszeresen meg kell nézni. Már felismeri a Tv-tornyot, a templomtornyokat, mutatja, hogy szobor, angyal, megkeressül a fergetegesen bulizó loveparade-os néni köldökét, az éttermes jelenet külön kedvenc. (Még, néni esz - egyik reggel konkértan ez volt az első mondata.)
De a legkedvesebb szórakozása mostanság az lett, hogy böngészi a térképeket, hogy merre is vannak az S-Bahn megállók. És ez nem vicc. Mostanában sokat jártunk Bahnnal a városban, és Dani valahogy kifigyelte, anélkül, hogy mutattuk volna neki, hogy a zöld alapon S tartozik a dologhoz. Sihuhuhu - kiált fel örömmel, ha meglátja az ikont valahol. Például ugye a Berlin-könyvben. Múltkor az egyik kistérkép legszélén is fedezett fel épp S-Bahn megállót. Erre hatalmas nevetésben tört ki: - Ott búj! Ott búj!
Az olvasásban mostanában társasága is akad:
Nagyon helyes, mikor odanyomja a maci orrát a képhez, hogy: - Barna maci, nézd meg jámpa.
Mégiscsak be kell látnom, hogy a gyereknek nem romantikus, hanem úri allűrjei vannak. Mert raccsol. De nem úgy, ahogy szokás, ő a szó eleji s, sz hangok helyett mond h-t.
Hemmi, heme - meg ilyenek.
Próbáltam tanítgatni.
- Dani, mit mond a kígyó? Ezt: Ssssszzzzz. Na?
- Ssssszzzzzz.
- Na látod. Most mondd, hogy ssszeme.
- Ssssszzzzz heme.
Ahogy anya látja:
Gyermekünk igazi költői lélek.
Első mondatkezdeményei ilyenek voltak:
- Nincs csiga! Csiga nincs! Nincs csiga, papa! Aztán: Csiga hová lett?
Szóval jól látszik, hogy akárcsak a többi kék szemű, sápadt arcú romantikust, őt is a keresés foglalkoztatja. Olyannyira csak az útra figyel, fittyet hányva a célra, hogy az eső után egymást érő csigák nem zökkentik ki efféle borongásából.
Ahogy apa látja:
Dani mostanában nemesi magyar szokást sajátított el, teljesen ösztönösen, (szinte) rávezetetés nélkül. Mégpedig a meg nem lévő dolgok felett való szüntelen bősz magyar hőbörgés évezredes hagyományát.
Ennek klasszikus esete a csigakeresés: bekukkant a bokor alá, és felhördül, hogy: Niiiiiincs csiga!!!! Kicsit odébb lép, lenéz és megismétli: Niiiincs csiga!!!!! Eleinte naivak voltunk, és segíteni próbáltunk csigát keresni, általában találtunk is.
-Tessék, Dani, itt egy szép csiga. Nézd csak, ott tolja ki a szarvát.
Mire Dani változatlan hanglejtéssel: Niiiincs csigaaaa!!!!!! Niiiincs Csigaaaaaaa!!!!
Hiába minden. Ezt szereti.
Néha ravaszabb. Eldugta a szőnyeg alá a Gingalló CD-t. Aztán kikapcsoltatta az éppen futó Kolompost, és kérte a Gingallót, igy:
- Gingajjó! Gingajjó!
És anya keresni kezdte, és tényleg nem találta. Mire Dani.
- Nincs Gingajjó... Hová jett Gingajjó? ...
És így tovább, percekig. Közben fel alá járkál, széttárja a kezeit, sopánkodik, ahogy kell.
Mostanában pedig egy ebből az érdeklődési körből származó új elfoglaltságunk is van. Egyszer felemeltem az ágymatracot, kerestem alatta valamit. Nem volt ott, mondtam is a mellettem sündörgő kisfiamnak, hogy:
-Nincs ott semmi.
Na, ezen Dani annyira fellelkesedett, hogy még vagy hússzor fel kellett hajtanom a matracot, és elmondani, hogy nincs ott semmi. És persze Dani már mondta velem: Nics hemmi! Nics hemmi!
Másnap reggelre sem felejtette el ezt a felhőtllen és kiválóan komplex szellemi kihívásokat rejtő mulatságot. Még meg sem kérdezhettem, hogy mit játsszunk, Dani, mikor már húzott oda az ágyhoz:
-Apa, apa! Nics hemmi! Nics hemmi!
Így hivatalosan is az egyik legjobb játékká nyilvánítottunk a sopánkodást :)
Jókor jó helyen.
Valamelyik ebédkor futottam pár kört azügyben, hogy Dani az etetőszékben ülve ne pakolja fe elegánsan a lábát a nagy asztalra. Jocó meg - teljesen függetlenül tőlem - épp azon a délután kezdte olvasgatni neki a következő Lackfi János-verset.
TESSÉK-NE TESSÉK Nem jó orrba turkálni, Tessék szépen köszönni, Tilos áramba nyúlni,
Sem kézzel tányérba,
Nem kell az asztalra láb,
Sem a földre répa!
Tessék kérni szépen,
Tessék cipőt levenni,
Nem állunk a széken!
Sárba hemperegni!
Tilos vécét pancsolni,
Zsiráfot lenyelni!
Hát persze, hogy Lackfinak azonnal sikere lett. Kismilliószor olvastuk már azóta Daninak - kizárólag az ő kérésére -, és úgy tűnik, hat is a dolog. Dani nem pakolja a lábát az asztalra - egészen mással van elfoglalva. Mert bizony, azóta nagy a szigor nálunk. Dani éles szemmel kiszúr minden próbálkozást a részünkről is, ránk szól, és - következetes nevelést alkalmazva - nem is eszik a rend helyreálltáig. Szóval nálunk most nincs törökülés a széken, felhúzott láb, de még csak keresztbe tett lábbal sem időzhetünk az asztalnál.
Így jártunk.
Esős késő nyári idő van, szinte semmit nem lehet csinálni egész hétvégén. Kivéve azt a pár pillanatot, amikor éppen szünetel az eső. Olyankor le lehet futni a ház elé pocsolyákba ugrálni (ej, de nagyon érik már egy gumicsizma- vásárlás), vagy kisétálni a Treptower Parkba pumát etetni. 
Először is kék bogyókat kell gyűjteni erről a bokorról. (Hol kéne gyorsan lekopognom, hogy Dani nem pakol csak úgy mindent a szájába, ami a kezébe kerül. Pl. az amúgy gyanús kék bogyókat sem.)
Aztán elvisszük a pumához, aki nagyon örül neki. Dani néha a szájához teszi, de néha, ki tudja, milyen megfotolásból a fenekéhez pakolja a bogyókat.
Igazán szerencsés az, akinek eeeeekora játszótere van, pár perce a lakásától.
Én és a gangszta haverjaim rendet tartunk a parkban.
Ez pedig a szemközti irodaház kocsifelhajtója. Dani épp az eget kémleli, egy repülő szép szabályos kondenzcsíkokat festett rá.
Váááááááá!
És végül egy kis huncutság. Hozza a kis kéztörlős csomagot. Elkérem tőle: "Dani, kérem." Nyújtja. Nyúlok érte, mire elrántja, az kiáltja, hogy "Nem!", és őszintén, huncutul kacag. És nyújtja újra. Akármeddig képes ezt játszani :)
Feléri a kilincset, és ki is tudja nyitni az ajtót.
Bedugja a megfelelő kulcsot a zárba.
Feléri a villanykapcsolót, és rendszeresen fel is kapcsolja a villanyt.
Ha megkérem, pisil. Eddig ez csak szabad téri meztelenkedéskor ment, de ma már a bilibe is sikerült. (- Még! - mondja, és pisil rögtön még egyet. Harmadszorra már nem szokott menni.)
Berlinben azért jó...
- ha egyszer öt mondatot kell írnom erről, az első már megvan -
...mert el lehet menni Frida Kahlo-kiállításra, akár az utolsó napon is, amikor már órás sorok tolonganak a múzeum előtt; és akkor senki nem csóválja a fejét, hogy mit keresnek ezek itt gyerekkel, hanem még a külön sornak is az elejére engednek.
És meg sem lincselt senki. Dani is érdeklődő volt. Az előző kiállításnézésünk óta annyi változott, hogy most végig be sem állt a szája.
Remélem senki nem haragudott ránk emiatt.
Majd máskor nem az utolsó napon jönnek. Mert mi, ahogy magunkat ismerem, biztosan.
Piac, tolongás, Dani ül az apja nyakában, nézelődik, és énekelgetni kezd.
Tente, baba, tente,
a szemedet hunyd be,
aludj, ringó-bingó...
Cicibimbó.
Az is megdöbbentett minket, hogy tudja a dalocskát, ok, egy két szóvég lemaradt - de ez az átköltés!
Amúgy tökéletesen leírja az altatás körüli helyzetünket, mert nálunk bizony még cicin elalvás van. Sőt, rosszabb napokon cicin alvás is. Órákig.
- Tánci-tánci, mondja, ha hall valami zeneszót, és a kezét felemelve jelzészerűen táncol is. Ennek alapjait húsvét táján a dédnagymamájától leste el - eszerint is kell elképzelni.
- Felismerhetően énekel dallamokat. A hinta-palintával kezdte. De a napokban a DVD-ről simán lekódolta a maszkabál nyitódalát is, anélkül, hogy mi egyszer is énekeltük volna. Áj-bál-áj - énekelgeti. A Kolompos-CD-nken pedig van egy olyan refrén, hogy titi-tá-tá-tá, titi-tá-tá-tá. Dani örömmel énekelgeti ezt is. Az ő olvasatában: Liba-gá-gá-gá. Mert ennek így legalább van értelme. Titi-tá, piff.
- És saját dalt is költött már: Mi-mi-mi, ma-ma-ma. - Eredetileg ennyi volt, de aztán túl jófiúsnak ítélhette, mert most már egy rapbetét is tartozik hozzá. Mip-map. Ezt kell üvölteni a végén. Ilyenkor majd megszakad a nevetéstől.
Egy videófelvéel volna jó. Holnap dolgozni fogok az ügyön.
Keresztlányunknak, Annának szülinapi bulija volt. Dani, mintha amúgy nem mozogna eleget, a fél délutánt azzal töltötte, hogy körbe-körbe járt két meghatározó helyszín, a csúszda alatti kisház és az ugrálóvár nagy gumicsúszdája között. Felemelem a csúszdára, lecsúszik. De ahelyett, hogy máris újra csúszni akarna, feláll és határozott léptekkel elindul a kisház felé. Bemegy, becsukja az ajtót, kinéz az ablakon, pakol pár kavicsot. Majd kinyitja az ajtót, kilép, becsukja maga mögött az ajtót (!) és irány újra a csúszda. Felteszem, lecsúszik, házikó, be, ajtó, ablak, ki, ajtó, csúszda. Hajszálpontosan ugyanaz a sorrend, legalább hússzor egymás után.
Mikor végül leengedték az ugrálóvárat, lassan megpróbáltuk rábírni, hogy bemenjünk a többiekhez. Mivel éppen kavicsozott, mondtam neki, hogy vigyen be Annácskának egy szép kavicsot. És Dani megértette és elindult. Mint egy hős lovag. Marokra fogta a kavicsot és vonult az ajtó felé. A küszöb előtt hasra esett a nagy igyekezetben, de meg se fordult a fejében, hogy elpityeredjen. A kavicsot sem engedte el, egyetlen pillanatra sem. Azt ő most viszi a kicsi Annának. A lépcsőn is kaviccsal a kezében négykézlábazott fel, alig bírt feljutni, de mégis, hatalmas akarattal megcsinálta.
És megy be a szobába, és egyenesen Annácska elé áll. És kinyújtja a kezét, tartja, nyújtja neki a kavicsot. Bájos szünet következett, mert egyik gyerek sem tudta, hogy akkor most hogyan tovább. Nézték csak egymást, látszott, hogy gondolkodnak erősen, próbálják értelmezni a helyzetet. Végül rávettük Annát, hogy fogadja el Dani ajándékát.
És mindketten örvendeztek vala, de aztán Danit újabb kalandokra szólította örökké nyughatatlan férfi szíve, és ment vissza az udvarra. Egy újabb kavicsért. Annácskának.
A nyaralás azzal jár, hogy autózunk. BP-ről Egerszegre, onnét a Balcsira, aztán Tamásiba, meg még számtalan aprót. Dani szereti. Az első nagy meglepetés az volt, mikor magától bemászott a gyerekülésbe. Kinyitottam a kocsiajtót, erre Dani startolt: kocsiba be, ülésre fel, onnan saját ülésébe hassal, majd aprólékos munkával megfordult és boldogan vigyorgott, hogy lehet bekötni, és mehetünk. "Peti, teke!" Márminthogy a Peti szíveskedjen tekerni a kormányt.
Aztán valamelyik nem annyira eseménydús délutánon azt játszottam vele, hogy betettem az vezetői ülésbe. Leírhatatlanul lelkes volt. Azonnal vágta, hogy hová kell benyomni a slusszkulcsut (nem hagytam...), tekerte a kormányt, rángatta a sebváltót. Megunhatatlan móka volt, akkor is, aztóta is erőszakkal lehet csak kivenni onnét, ha egyszer oda engedjük. És nem kis időbe került, amíg újra hajlandó volt beülni a saját ülésébe, és elfogadni, hogy ha tényleg megyünk valahová, akkor nem vezethet ő.
A történet többi részét csak hallomásból ismerem. Én ugyanis visszatértem Berlinbe, míg Dani és Oti még Egerszegen élvezik a kánikulát. Valamelyik este a Pisti azzal lepte meg a Danit, hogy beültette az ölébe vezetés közben. Csak pár méterről volt szó, a Tavasz utcán belül, de Oti szerint Dani remegett az izgalomtól és elakadt a lélekzete. Szóval autóbolond lett. Igazi fiú, büszke vagyok rá.
Vagyunk már két hete Magyarországon, az élet zajlik, épp ezért pang a blog.
Voltunk Balatonon, szülinapi bulin és strandon.
De a legnagyobb hír, hogy Dani már komolyan beszél. A szókincse rohamosan nő, és már összetett szavakat, ill. szószerkezeteket is tud. Igazán küzd még velük. A hangformálása teljesen mint a telefonos robotoké. (Bip-bib.) Szóval megfeszített figyelemmel és nagy erőlködés árán ilyen szuper hasznos dolgokat tud:
Cicamica (mama)
Bugyibuci (Peti)
jonda dög (mama a szúnyogokról)
illetve: dédimama és mesekömv, de ezeken nem szakad meg az egész család a nevetéstől.
Én meg nem tudom, sírjak vagy nevessek.
Anya és apa ma megkérdezték a nagymamától:
"Rajzolhatunk a betonra krétával?"
A nagymama kikiabált a konyhából:
"Háááát peeeersze!"
És akkor anya és apa fogták a krétát,
és rajzoltak a betonra bácsit meg kacsát,
és fenemód élvezték a dolgot.
Persze adtak krétát nekem is,
és rajzoltam is krixeket meg kraxokat,
de a legnagyobb öröm mégis az volt,
hogy láthattam a szemükben csillogó
őszinte lelkesedést.
:)
"Kösz!" - erre szerintem én tanítottam. Mondtam neki, hogy ha végzett az evéssel, akkor mondja azt, hogy "köszönöm, nem kérek." Ebből lett a "kösz." Régebben a jóllakottságát azzal fejezte ki, hogy ledobálta a nagyobb darabokat a széke mellé. Később, egy fejlettebb kommunikációs állapotban rámutatott a tányérra, és azt mondta: "Tesz!" Azaz: "kérlek, tedd el a tányért, nem kérek több főtt almát és kekszet." Most meg megtanulta ezt a "Kösz!"-t. És használja is mindenre, csak arra nem, amire kell. Ha megmutat közben valamit, akkor azt jelenti, hogy kérek szépen. Ha az orrunk alá nyom valamit, akkot azt jelenti, tessék. De az evés végén még mindig azt mondja, hogy "Tesz!"
Állunk az erkélyen, Dani nézi a folyót, és hangos hajó-hajó felkiáltással jelzi, ha jön valami. Ha épp egy lakatlan szigeten tengődnénk, akkor se lehetne lelkesebb.
mi zajlik egy ilyen kis fejben.
Esténként, ha nem alszik el szopás közben, berakom a kiságyába, és mesélek. Meghallgatja, majd jön azzal, hogy cicihamm, mire újra ölbe veszem, és ilyenkor rendszerint már elnyomja az álom.
Régen mindig a három kiscicát meséltem (nem vagyok túl kreatív). Már tudta kívülről, imádta azt üvölteni, hogy hoppá. Egyszer aztán legnagyobb megdöbbenésemre Dani a szokásos mit meséljek kérdésre egy másik Szutyejev-mesét kért:
- U-U. (A Miau címűre gondolt.)
Az elmúlt jópár hétben el is voltunk ezzel. Menetrendszerű lett a nemelalvás, a mitmeséljek és az U-U kérés.
Mígnem pár napja egyszercsak váratlanul azt mondta a szokásos helyett:
- Baga. (Van egy fura számolós mesekönyvünk, nincs is igazi története, és Dani kiszúrt benne egy baglyot.)
És azóta ésténként a baglyosat kell mesélni. A kiskutyásat meg nem. Fel nem foghatom. Nem bírom én ezt a tempót.
