Bajázs bácsi apa kollégája. És mivel hosszabb ideig dolgozott ő is Berlinben, mi is tartjuk vele a kapcsolatot.
Bajázs bácsi egy hónapja volt már itt. Akkor egy közös sétára futotta. Bóklásztunk a parkban, és Balázs lekesen ugrált, hogy elérje a tölgyfa magasabb ágain lévő makkokat is, melyeket Dani kiszúrt magának.
A kaland itt véget ért, szó sem esett róla. Hetek teltek el, míg egyszer a játszótéren megint épp makkokat szedtünk.
- Üümmm... bácsi. - mondta Dani.
- Balázs bácsi?
- Bajázs bácsi! - kiáltott fel Dani. Épp csak nem csapott a homlokára. És eltúlzott gesztusokkal, nagy műgondterheltséggel fel-alá kezdett járkálni. - Hová jett Bajázs bácsi? Bajázs bácsi hová jett? Eeetűnt Bajázs bácsi. Dani megkeres, Bajázs bácsi. Bajázs bácsi szed sok makk.
És így tovább. Ahhoz képest, hogy több hétig nem is emlegettük, Balázs egyszer csak valami szuperhősként kezdte betölteni a mindennapjainkat. (Megyünk pl. az S-Bahnon, el egy kitört ablakú ház mellett. Erre - Bajázs bácsi tesz vissza, megcsináj, Bajázs bácsi. Meg ilyenek.)
Bajázs bácsi most újra nálunk járt, sőt, két napot itt is aludt.
Mit mondhatnék, volt nagy öröm. Dani már napokkal korábban várta. És onnantól, hogy Balázs belépett hozzánk, be sem állt a szája. Pedig nem gondoltuk, hogy ilyen bátor lesz.
- Bajázs bácsi szemüvege, Bajázs bácsi esz, Bajázs bácsi, nézd meg. Ha valamit talált, látott, azt mind Bajázs bácsinak kellett adni, mutatni, mondani. Azóta folyton a Balázstól kapott mesekönyvet kell mesélni, és sokat, nagyon sokat emlegetjük.
Szó se róla, Balázs tényleg igen jó fej, és igen jól eljátszottak Danival, de azért felmerül a kérdés: Lehet, hogy kicsit un minket a gyerek?
