Lassan túlteszem magam a kezdeti sokkon, hogy a kisfiam pihe-puha talpcsakáira cipőt kell húzni. És egyre jobban örülök neki.
A cipőnek számtalan előnye van. Pl. le lehet tenni Danit a földre, megáll a játszótéren, áll az ajtó előtt, amíg én a kulccsal babrálok. Ráadásul jól is néz ki. Menő.
Dani pedig a pihe-puha talpacskákat ért merénylet ellenére imádja. A cipő immár életünk részévé vált. Íme, néhány életkép:

Ül a földön, és elmélyülten illesztgeti össze a két cipő talpát.

Leveszem a cipőjét, erre kezdi visszatuszkolni a lábára.
-Dugu-dugu.

-Dani, mit mond a cipő?
-Kop-kop, kip-kop.