Mindig is tudtam, hogy nekünk van a legjobb gyógytornászunk. Ha nem így lenne, valószínűleg fellázadtam már volna, hogy miért is kell gyógytornászhoz vinnem a szuper gyerekemet.
Dévény-tornára is nagyon lelkesen hordtam régen, hihetetlen látványosan korrigálta Dani izomtónus-próblémáit, de azért ott volt némi szenvedés és fogcsikorgatás. A németországi torna viszont egészen más. Móka, játék és kacagás 45 percben.
Örömmel jártunk mindig is, a 4 gyerekes tornászunkról az első pillanatban lerítt, hogy imádja a gyerekeket, és nagyon ért is hozzájuk, de ma azért őszitén meglepődtem.
Dani mászott létrán, tobzódott a galériás részen kialakított labdafürdőben, kisvonatozott, énekelgetve, hogy tuff-tuff-tuff (die Eisenbahn, wer will mit nach Oma fahr'n), dobálgatott szanaszéjjel labdákat, bütykölt egy régi kismagnót. De az állam akkor esett le, mikor Christiane kb. fél óra után mini-homokozót varázsolt abból az asztalnak látszó tárgyból, amin addig én szerényen ücsörögtem. (Olyan hideg van folyamatosan, Dánielnek biztos nincs rendes homokozós rutinja jelszóval.) Lapátoltak, szórták a homokot, C. tárgyakat temetett be, majd Dani mezítlábas lábát. Hogy szokja.
Fényképező persze nem volt nálam, kárpótlásul annyit gyorsan elmesélek még, hogy azért volt már homokozós élménye Daninak, bár kb. egy hétig csak, mikor nem volt épp olyan ramaty idő, mint most. Szerencsére pont ennek az egyetlen meleg hétnek a végén vetődtünk el a tengerhez. De ez már egy másik történet.
