Mostanában havonta követik egymást az oltások. Ez volt zsinórban a harmadik.
Dani már megismeri az orvost, és előre ordít, mikor meglátja. A váróban viszont nagyon jól érzi magát, nem hagyja, hogy a közelgő rémség elrontsa az örömét. Nézegeti a gyerekeket, és érdeklődve szemléli a jobbnál jobb játékokat. Ma végre túltettem magam a félelmeimen, és letettem a földre, sőt azt is megengedtem, hogy hozzáérjen a tárgyakhoz (!!!).
Tobzódott.
Mikor megbökték, persze ordított. Szerencsére a doktor és az asszisztens olajozottan dolgoznak. Bejönnek, s mire a gyereknek leesik, hogy mi is van, már be is oltották. Jönnek, böknek, és húznak is ki, amilyen gyorsan csak lehet. (Három rendelőhelyiség van, ezek közt ingázik az orvos. Van idő ott vetkőzni, öltözni.)
Szóval Dani épp ordít, ahogy a torkán kifér, az asszisztensnő meg már viszi is ki a cuccokat. Erre a gyerek megáll, kiszól a könnyei közül, hogy pápá, s már folytatja is tovább a bőgést.
