Hetek óta tologatom magam előtt a blogbejegyzéseket. Írni kéne először a húsvétról, aztán a hazaútról és az itthoni napokról, aztán jöhetnek a kedves apróságok. Rendnek kell lenni, mindent csak szépen, sorjában - persze.
Ma Martin Dániel (annyira belém itta magát Botond szóhasználata, hogy sokszor magam is csak így emlegetem a fiamat) olyat tett, hogy muszáj felhagyni a nem túl inspiráló elmélettel, sutba dobni a lustaságot, és egy hatalmas időbeli ugrással felborítani a blog lienáris rendjét.
Röviden: felállt. Kapaszkodás nélkül.
Már napok óta érződött, hogy készül valami.
Pár napja például a szuperóvatos fiam, aki akkor még egy másodpercre se engedte volna el a biztos fogódzókat, bemászott a fregoli alá, míg teregettem, és hosszan elácsorgott egy lelógó pelenkába kapaszkodva.
Ennél is furcsább volt, hogy tegnap nem akart elaludni ebéd után. Ő, akinek kínszenvedés 12-ig várni az ebédre, és általában 1 perc alatt beájul evés után. Nyüzsgött, beszélt, én meg idegeskedtem. Egy óra harc után aludtunk el mindketten, közben részéről volt sírás, üvöltés, rúgkapálás, minden - ha ilyen lesz a dackorszak, köszönjük, nem kérjük.
Ma reggel aztán egyértelművé vált, hogy a felálláson dolgozik. Vagy 20-szor ismételte meg nagy koncentrálás közepette a guggolásból seggreesést. Aztán gyógytornára mentünk, ahol remekül eljátszott, hazaérve pedig evett, és furcsa módon ismét nem akart elaludni. Ma nem akartam küzdeni, hagytam, hadd játsszon, és a konyhába indultam.
Visszanézve láttam, hogy a gyerek diadalittasan áll a szoba közepén, közel s távol semmi, amiben kapaszkodhatott volna. Ezután még jópárszor leguggolt és felállt, úgy tűnik, miután végre elkezdte, egész biztosan műveli is a dolgot.
A csúcs az volt, ahogy állt kissé inogva, nézett le a lábára, látszott rajta, hogy minden izma megfeszül, és biztatta magát: "Lép, lép."
Na, azért arra gondolom még várni kell.
