Berlinben valamikor december közepén leesett az első hó, és el sem olvadt azóta. Hetente esett hozzá, és egészen mostanáig szinte folyamatosan -10 körül volt a hőmérséklet. A nappali, a legmagasabb.

A tartós nagy hideg igazán embert próbáló volt, még úgy is, hogy a magyarországi 15 fokban tölthettük a karácsonyt, és naponta toltuk fel Danit a Jánkára.

-10 fokban az ember kétszer is meggondolja, hogy kimenjen-e. Meg persze azt is, hogy kivigye-e a gyereket. Általában azért minden nap kimentünk. Délután két, három óra körül mindig rám jött, hogy nem bírom tovább a lakásban. Illetve persze, hogy Dani nem bírja tovább a lakásban. De 15 perc, fél óra után általában mindig visszamenekültünk. Szobafogság light - egy bő hónapon keresztül. Rettenet.

Pedig nekünk még a szép része jutott a télnek. Mivel folyó és park mellett lakunk, csak néha kellett szembesülnünk azzal, hogy itt pl. nem szokás letakarítani a járdákat.

Hőmérséklettől függően kisétáltunk a Spree partjára (100 m) jégtáblákat meg jégtáblák közt úszó hajókat nézni. Vagy el a kikötő melletti kis hídig (500m), ahol a környék összes kacsája, hattyúja és madáretető nénije gyülekezni szokott.

Ha a hídhoz megyünk, Dani általában már messziről kiabál, hogy ka, ka (kacsa), és sebesen jár a lába a takarói alatt. Az előbb, mikor meglátta a monitoromon a hattyús képet, nagy örömmel kedzte szajkózni, hogy haka, haka.

Szerencsére lassan enyhül az idő. Egyre többet lehet kint lenni, s bár egyelőre még szánkóval közlekedünk, a folyóhoz sétálva egyre többet látunk a vízből. Nem akarok telhetetlennek tűnni, de remélem, egyszer tavasz is lesz.