Mikor Danit félévesen elvittük a Balatonra, teljesen kikészültem. A szél fújt, a víz hideg volt, a bérelt házban nem volt kiságy - amit ugyan tudtunk előre, de otthonról nem tűnt problémának -, a strandon nem hagyták aludni a harsányan szórakozó fiatalok. Stb., stb., stb. Akkor megfogadtam, hogy a következő tíz évben biztosan nem megyünk nyaralni. Köszönöm, kínozza magát más.
Aztán a szürke, meglepően hideg berlini télben nagyon kezdett már hiányozni valami változatosság, no meg mindig is kíváncsi voltam, hogy festenek a Harz hegyei télen. S mivel jövőre talán már nem Németországban töltjük a telet, lépni kellett. Szóval foglaltunk hotelt, béreltünk autót, és egy romantikus gesztussal épp a születésnapomon elindultunk Wernigerodéba. Négy napra. Lesz ami lesz alapon.
És nagyon jól sikerült.
Rengeteget sétáltunk, kétszer is bejártuk a belvárost, és a város feletti kastélyhoz két különböző úton is feltoltuk a babakocsit. Dani a sétákat udvariasan végigaludta.
(Avagy: Fiam-fiam, viszünk itt téged drága pénzen nyaralni, te meg oda se bagózol!)
A wernigerodei kastélyban aztán mindent alaposan megnézett, és boldogan kommentált. (Baba, baba!)
A vendéglőben huncutul kokettált az emberekkel, míg mi végigettük a háromfogásos vacsorákat, vagy épp kifosztottuk a reggeli svédasztalt. Bár azért a harmadik napon már jól láthatóan kevésbé volt lelkes, s egyre inkább csak a gondos személyzet által kikészített Kocog és kidob társasjáték bírta elszórakoztatni. (Bábukat a földre, apa vagy anya felveszi, majd leejt, fölvesz, le, föl a végtelenségig.)
Felvonatozott velünk az 1142 m magas Brockenre. Jocó hasára kötve megtette a schierkei parkoló és a pályaudvar közötti egy kilométert. (Á, pont most aludt el a kocsiban, menjünk el a következő megállóig, szálljunk fel csak Schierkében! Aha.) Miután épp lekéstük a vonatot, Schierkében, 600 méter körüli magasságban elköltötte az ebédjét (pulyka kukoricával és krumplival, 4 hónaposoknak való, túlféltem talán?). Vigyorogva vagy vicsorogva küzdött az elemekkel a brockeni ködben. Majd egy szót sem szólt, mikor a visszafelé úton nem szálltunk le a kellő megállóban, és meg kellett várnunk a következő felfelé menő kisvonatot. Pedig már nagyon álmos lehetett. A visszafelé vezető 1 km-en aztán képes volt elalduni a szánkóban, és arra sem ébredt fel, hogy átemeltem az autósülésbe.
Az ismétlések bűvöletében kétszer is felhúztuk a szállónk mellett kezdődő dombra. Majd lecsúsztunk vele (szánkózom a fiammal, hé), és összesen csak egyszer borítottuk a hóba.
Gyönyörű nyaralás volt. Köszönjük, Dani.
