Keresztlányunknak, Annának szülinapi bulija volt. Dani, mintha amúgy nem mozogna eleget, a fél délutánt azzal töltötte, hogy körbe-körbe járt két meghatározó helyszín, a csúszda alatti kisház és az ugrálóvár nagy gumicsúszdája között. Felemelem a csúszdára, lecsúszik. De ahelyett, hogy máris újra csúszni akarna, feláll és határozott léptekkel elindul a kisház felé. Bemegy, becsukja az ajtót, kinéz az ablakon, pakol pár kavicsot. Majd kinyitja az ajtót, kilép, becsukja maga mögött az ajtót (!) és irány újra a csúszda. Felteszem, lecsúszik, házikó, be, ajtó, ablak, ki, ajtó, csúszda. Hajszálpontosan ugyanaz a sorrend, legalább hússzor egymás után.

Mikor végül leengedték az ugrálóvárat, lassan megpróbáltuk rábírni, hogy bemenjünk a többiekhez. Mivel éppen kavicsozott, mondtam neki, hogy vigyen be Annácskának egy szép kavicsot. És Dani megértette és elindult. Mint egy hős lovag. Marokra fogta a kavicsot és vonult az ajtó felé. A küszöb előtt hasra esett a nagy igyekezetben, de meg se fordult a fejében, hogy elpityeredjen. A kavicsot sem engedte el, egyetlen pillanatra sem. Azt ő most viszi a kicsi Annának. A lépcsőn is kaviccsal a kezében négykézlábazott fel, alig bírt feljutni, de mégis, hatalmas akarattal megcsinálta.

És megy be a szobába, és egyenesen Annácska elé áll. És kinyújtja a kezét, tartja, nyújtja neki a kavicsot. Bájos szünet következett, mert egyik gyerek sem tudta, hogy akkor most hogyan tovább. Nézték csak egymást, látszott, hogy gondolkodnak erősen, próbálják értelmezni a helyzetet. Végül rávettük Annát, hogy fogadja el Dani ajándékát.

És mindketten örvendeztek vala, de aztán Danit újabb kalandokra szólította örökké nyughatatlan férfi szíve, és ment vissza az udvarra. Egy újabb kavicsért. Annácskának.